Családi legendárium. V. legenda: A törökverő kapitány

 

Midőn II. (bári és tövisi) Rácz Miklós berendezte életét Tövisen, házat épített, beindította saját gazdaságát, megházasodott, gyermeke született, és felnevelte, mind jobban foglalkoztatta, mi történthetett az otthon maradottakkal.

 

Magához hívta fiát, I. Pétert, aki már elérte a férfikor határát:

 

– Készülj, Péter, visszamész Magyarországra! Horvátkúton él Katalin húgom és családja és talán még öreg szüléim is. Bírd rá őket, hogy ők is jöjjenek át ide, erre a biztonságos vidékre! Segíts nekik az átköltözésben is! Elmondom neked, mire ügyeljetek.

 

– Rendben, édesapám, mikor induljak?

 

– Amint felszáradnak az utak.

 

Péter nem ijedt meg a feladattól. Markos, szálfatermetű legény volt, egész gyermekkorát fegyveres harcosok mellett töltötte. Kilencéves korában megkapta első igazi acél kardját, és attól kezdve minden szembejövő férfiembernek meg kellett vívnia vele. Nem is lett párja a környéken sem a kardforgatásban, sem a céllövésben. Alig várta, hogy más vitézekkel is összemérhesse már erejét és ügyességét. Szülei azt kívánták, bárha a tanulmányok és a gazdaság dolgai iránt legalább feleennyi érdeklődést tanusítana…

 

Feltarisznyázták, ellátták csengő aranyakkal, és kikísérték az útra.

 

– Rablóra és törökre vigyázz! – így szólt az útravaló.

 

Nem tudott róla, de apja utánaküldött két lovast.

 

– Úgy kisérjétek, mint az árnyék, bajtól, csapástól óvjátok. Ha épen, egészségesen visszahozzátok, egy-egy telket kaptok és fejenként 25 aranyat. De ha nem jól vigyáztok rá, vissza se gyertek.

 

Péter másfél nap lovaglás után rájött, hogy követik.

 

– Biztos rossz szándéku emberek. Megelőzöm a bajt. – gondolta magában.

 

Egy erdőn haladt éppen keresztül, amikor hirtelen visszafordult, és saját csapásán visszament egy keveset. Letért az útról és elrejtőzött a bozótban.

 

A két lovas mit sem sejtve elhaladt előtte, Péter kivágtatott az útra és rájuk rivallt:

 

– Megálljatok, nyomorult gazfickók, ütött az utolsó órátok! – és kivont karddal rájuk rontott, készen arra, hogy lekaszabolja őket.

 

Mekkora volt mindhármójuk meglepetése, mikor ráismertek egymásra! Az öregebb volt Péter vívómestere, a fiatalabb pedig játszópajtása, akivel együtt tanulták a vitézi mesterséget.

 

– Ha már így esett, békéljünk meg a dologgal, és haladjunk együtt – mondták.

 

A kis csapatnak sokkal nagyobb utat kellett megtennie, mint annak idején az apjáéknak, a fiatal Miklós vezette truppnak. A török már felnyomult Budáig és a Dunántúlon csatázott. Péteréknek északra meg kellett őket kerülniük.

 

A kerülő arra jó volt, hogy saját szemükkel megnézzék a Felvidéket, amit még senki nem látott a családból. Aztán a Dunántúlon leereszkedtek, és közeledtek a Balaton felé. Tudták, hogy a túlparton vannak az övéik.

 

Nagyvázsonyban a vár tövében szálltak meg. Kidoboltatott, hogy másnap vitézi torna lesz, a győztes magas jutalmat kap. Több sem kellett a mi Péterünknek, ereiben csak úgy száguldozott a vér.

 

– Ott leszek, és megnyerem! – mondta eltökélten.

 

Péter nem az az ember volt, aki ne tartotta volna be a szavát. Tulajdonképpen őt is meglepte, hogy nem volt szükség ereje teljes megfeszítésére a győzelemhez. Kevesebb is elég volt.

 

A vár gazdáját Bacsin Pálnak hívták, gazdag, országos főúr volt. Nagy hatást tett rá Péter küzdőereje. Egy damaszkuszi acélból készült díszes kardot ajándékozott Péternek meg némi készpénzt. Kikérdezte, kiféle, miféle, mi járatban van, és a válaszokkal elégedett volt.

 

– Tudd meg, bári és tövisi Rácz Péter, a török már elfoglalta a Balaton déli partját. Már csak titokban lopózva tudsz Horvátkútra bejutni. Azt tanácsolom neked, a Nap nyugta irányából kerüld meg a Balatont, és éjjel cserkészd be magad Horvátkútra. De nagyon vigyázz, mert a török mindenfelé őrszemeket állított! Ha elvégezted a dolgodat, visszafelé megint nézzél be hozzám. Nem fogod megbánni.

 

Pétert valami várakozásteli borzongás fogta el, amikor a törökkel való holnapi elkerülhetetlen összecsapásra gondolt. Még sose látott eleven törököt, nagyjából annyit tudott róluk, amennyit az otthoni mende-mondákból hallott. Akkoriban a magyar anyák a törökkel rémisztgették engedetlen kisgyermekeiket.

 

– Na, ez is csak olyan ember volt, mint mi, csak másképp öltözött! – gondolta másnap, mikor a mocsarasban átvágta az első török őrszem torkát.

 

– Kár, hogy nem rendes párbajban győztem le.

 

De legbelül azért tudta, hogy erre még sok alkalma lesz.

 

A pislákoló holdvilág fényénél haladtak Horvátkút felé. Két kísérője nem győzött csodálkozni, milyen otthonosan mozog a lápon ez a nagy darab legény. Kiértek a nádasból, a lovak lábát rongyokba kötötték, és nemsokára közeledetek a faluhoz. Apja oly részletesen elmagyarázta neki a falu elhelyezkedését, hogy Péter az első látásra tudta már, minek hol a helye.

 

Odalopózott ahhoz a faluszéli házhoz, ahol apjának egyik jó embere lakott annak idején. Benézett a szűk ablakon. A félhomályban egy öreg embert vélt felfedezni. Bezörgetett.

 

– Ki az, és mit akar?

 

- Rácz Péter vagyok Erdélyből. A nagyapámnak van itt birtoka.

 

A öregember vasvillával a kezében megjelent az ajtóban.

 

– Fegyvered van-e?

 

– Van, de nem akarom használni.

 

– Aztán honnan tudjam, az vagy-e, akinek mondod magad?

 

– Jó szándékkal jövök, váltsunk szót békével.

 

Az öreg leengedte a villát, visszalépett a házba, de az ajtót nyitva hagyta.

 

– Hát, bejöhetsz, innen amúgy sincs mit elvinni.

 

Péter jónak látta, ha csak egyedül megy be. Ahogy az öreg gyertyát gyújtott és a fénysugár Péter arcára vetődött, az öregnek szemernyi kétsége sem maradt.

 

– Jézus Isten! Pont úgy nézel ki, mint Balázs nagyapád! El sem tagadhatnád.

 

Könnybe lábadt az örömtől a jó öreg szeme, és mesélni kezdett.

 

Öt évvel ezelött történt. A török váratlanul rontott ránk, alig pár perccel előtte riasztott minket egy disznópásztor fiúcska. Aki tudott, bemenekült nagyapád házába, és ott próbáltak védekezni. A török minden élő embert rabszíjra fűzött és elhajtott. A disznókon kívűl minden élő állatot és minden értékesebb tárgyat elvittek. A ti kúriátokat felgyújtották, a kimenekülőket lándzsákkal és nyilakkal megölték. Csak azok maradtak élve, akik éppen a falun kívűl voltak. Azóta puszta itt minden, csak egy másik vénember tengődik még itt a falu másik szélén.

 

Most Péteren volt a sor, hogy az ő szeme lábadjon könnybe. Tehát, egy rokona sem maradt Magyarországon. Hiába tette meg ezt a nagy utat, már nem tudja őket megmenteni.

 

– Ördög és pokol! Bosszút állok ezért a törökön ezerszeresen! – fogadta.

 

Ezt az éjszakát az öregnél töltötték, és hiába ők voltak a vendégek, mégis ők maguk vendégelték meg a házigazdát, hiszen az öregnek semmije sem volt.

 

Péter még jóval pirkadat előtt felkelt. Kért egy ásót a gazdától, és nagy sejtelmesen kióvakodott a házból. Jó idő múlva egy ládikóval a kezében tért vissza, csapzottan, kimelegedve. Már mindenki ébren volt, és kérdően néztek rá.

 

– Nagyapám és apám elásott aranyai – válaszolt Péter a ki nem mondott kérdésre. Még elvándorlásunk előtt ásták el vastartaléknak. Miklós apám meghagyta, hogy hozzam el.

 

Köszönetképpen egyet belőlük az öregnek adott.

 

– Tessék! Ebből jó ideig kényelmesen megélsz majd.

 

Visszafelé nehezebb volt az útjuk. A törökök keresni kezdték a hiányzó őrszemet, és mivel nem találták, ellenségre gyanakodtak. Rögtön megsokszorozták az őrséget. Péterék csak éjjel tudtak haladni, mégis vissza kellett fordulniuk. Tetszik – nem tetszik, belátták, hogy jókora kerülővel, a Balaton másik vége felé kell visszaindulniuk. A megszállt területen hosszú lesz az út, de mit tegyenek, a rövidebbiket gyakorlatilag lezárta a török. Erre az irányra legalább a török nem számíthatott.

 

Az első falu, amely útjukba esett, Tóti volt. A jómódú Lengyel családé volt ez a falu és első ránézésre mintha a törökök megkímélték volna. Péter apja elbeszéléséből tudta, hogy a Lengyel család és a Ráczok között azelőtt hagyományosan jó volt a viszony, de ő maga most már természetesen senkit sem ismert közülük.

 

Szerencséjére nem adta fel szokásos elővigyázatosságát, ahogy a birtokhoz közeledett. Kiderült, hogy éppen egy portyázó török csapat foglalta el az udvarházat, és most éppen a javakat élik fel. Annyira biztonságban érezték magukat, hogy őrséget nem is állítottak. Belestek, és az álluk majd leesett a meglepetéstől. A törökök ittak. Ettek is, de főleg ittak. De mit? Nem mást mint a háziak borát. Péter úgy tudta, a törökök soha nem isznak bort. A mestere kiigazította:

 

– Dehogynem, amikor csak hozzájutnak! Majd néhány imával holnap elrendezik Allahhal.

 

– Ezek már többet nem fognak imádkozni – mondta Péter és felcsillant a szeme – sem holnap, sem soha többé.

 

Egy pillanat alatt kész volt a terve. Türelmesen megvárták, míg a borhoz nem szokott effendik kábultan hortyogni kezdenek, és rajtuk ütöttek. Akkor Péter tizennégyszeresen bosszút állt Katalinért és a többiekért.

 

Csak mikor a törökökkel végeztek, tűnt fel a háziak hiánya. Előráncigálták a konyhából az ijedtségtől félholt öregasszonyt, akivel a törökök kiszolgáltatták magukat. Miután nagy nehezen megértették vele, hogy most már nincs mitől félnie, elvezette Pétert ahhoz a pincéhez, ahova a törökök a Lengyel családot zárták.

 

A házigazdáék a fent lezajlott mészárlásból mit sem hallottak. Annál nagyobb volt örömük a pinceajtó feltárása után. Megismerkedtek, és igen köszönték Péteréknek megmentésüket. Péternek feltünt, milyen szemrevaló fiatal fehérnép van köztük.

 

– Hogy hívnak? – kérdezte, miközben a szíjak maradékát vágta le a csuklójáról.

 

– Sárának.

 

– Hány éves vagy?

 

– Tizenhét.

 

– Osztán kedvesed van-e?

 

Ilyen nyílt beszédhez nem volt szokva a leány. Elvörösödött és elfordult.

 

Később az úton Péternek volt gondja arra, hogy e kérdésre is megszerezze a választ.

 

Az viszont nem volt kérdés, hogy az udvarházból menekülni kell. Péter elmondta, hogy a nagyázsonyi várba tart.

 

– Erős vár, jó hely az – mondta László, a Lengyel család feje. Menjünk együtt.

 

Péternek jól jött ez a javaslat, az esze amúgy is azon járt, miként ejthetné szerét annak, hogy Sára mellett maradhasson.

 

Sok viszontagság után kijutott a csapat a hódoltsági területrő,l és mikor a tó csücskénél Észak felé kanyarodtak, a senki földjére értek.

Itt már egy fokkal könnyebb volt a haladás. Aztán beértek Tihanyba, ahol osztrák és magyar katonaság állomásozott. Vettek egy ökrös szekeret, a nőket és a málhát átpakolták. Péter, aki fiatal kora ellenére az egész menetet vezette, szigorúan meghagyta Sárának és a másik két fiatalabb leánynak, ha emberek közt halad a szekér, maradjanak a ponyva mögött.

 

Nagyvázsonyban Péter és fiatalabbik társa elszegődött Bacsin Pál parancsnoksága alá várkatonának. Idősebb mesterét hazaküldte Tövisre; tudassa az otthoniakkal, hányadán állnak a dolgok.

 

Péter elég magas rangot kapott, és hamarosan a vár vice-parancsnoka lett. A várból gyakran kivonultak portyázni, zsákmányolni, a törököt zaklatni. Sokukat személyesen küldött a másvilágra.

 

Személyes bátorságáról és vitézségéről már mondák terjedtek a környéken, mikor megkereste őt egy osztrák tiszt.

 

– Őfelsége, Rudolf német-római császár, magyar és cseh király magyaroszági seregének főparancsnoka nevében felkérem Önt, vállaljon szolgálatot a keresztény haza védelmében. A főparancsnok úr őfőméltósága kinevezi Önt a 2. Lajtán-túli Lovas Ezred főkapitányává.

 

Rácz Péter elfogadta új beosztását és vitézül harcolt továbbra is a török ellen.

 

Amint új rangját megkapta, felkereste fegyvertársát, Lengyel Lászlót, és megkérte tőle Sára leánya kezét.

 

László szívesen adta, de még szívesebben adta Sára. Hét országra szóló lakodalmat csaptak, és kilenc hónapra rá meg is született a kisbabájuk.

 

Péter tizenöt évig szolgálta a császárt, és mikor ideje kitelt, elhatározták Sárával, hogy Erdélybe költöznek.

 

Indulás előtt nagy megtiszteltetés érte Pétert. A nádorispán Rudolf királytól származó új címeres nemeslevelet nyújtott át neki.[1]

 

Tövisre visszatérve Péter jó egészségben találta szüleit. Körülnézve ütközetekhez szokott szeme igen nehezen védhetőnek találta tövisi birtokukat. Pedig a török, ha lassan is, ha Erdéllyel békével van is, mégis egyre közelebb nyomul az ő területükhöz, és ez semmi jót nem ígér.

 

A Rácz család megint – mint egykor Horvátkúton – fontos kérdésben tanácskozott. Péter szerint Tövis már nem volt biztonságos, és amellett kardoskodott, hogy a család költözzön át Kudu[2]faluba, amely amúgy is az ő birtoka.

 

– Kudu a Szamos északi partján van, jó messze innen, oda a török már nem merészkedik – erősködött Péter, aki a végvári harcokban jól kiismerte a törökök természetét.

 

– Jól van, ti menjetek, mondta apja, az öreg II. Miklós. Nekem elég volt életemben egy nagy átköltözés.

 

Így is történt. Péter a fiaival – köztük II. Rácz Péterrel –, de az időközben elhunyt Sára nélkül, Kuduba költözött. Számítása bevált, ugyanis míg Tövist a törökök többször elfoglalták, Kuduba sosem tették be a lábukat.

 

A történethez tartozik még, hogy pár évvel később a nyakas öreg Miklós is beadta a derekát, és utánuk jött Kuduba.

 

 

---